99%-ban késésben vagyok, 50%-ban el is kések. Mondhatjuk úgy is, hogy a késés már rutin dolog nálam, pedig nagyon kellemetlenül érzem magam miatta. Buszozás közben őrlöm is rendesen az idegeimet, hogy már megint miért nem indultam el időben, miért fogom ki mindig dugót, miért midig pont a busz előtt vált pirosra a lámpa, stb. Fokozza a hangulatomat amikor sztereóban köhögnek, vagy leül mellém egy büdös nénike, esetleg bácsika, és még jól gyomorszájon is könyököl.
Általában kedd reggelek a legrémesebbek, mert jó nagy távolságot kell megtenni a 8 előtti csúcsban 2 busszal, szóval bőven van idő az idegeskedésre. Mostanában ez mégsem olyan rossz, mert még ilyen elveszett szürke helyen is léteznek csodák, ha úgy fogja fel az ember: pl egy viszonylag üres busz, egész jó hangminőségű hangszórókkal és olyan zenével, ami talál az ízlésemmel. Múlt héten valami tánc-zene volt (talán tangó), most pedig soft rock. Olyan ez nekem mint egy reggeli drog. Elhatározom, hogy minden szép lesz, bármi történik, nem bosszankodom. Csak bámulok ki az ablakon és nézegetem a házakat, autókat, vagy az embereket. Szelektív lesz a felfogásom és csak a szép dolgokat veszem észre, vagy ha mégis becsúszik egy-két rossz, azokat nem fogom fel nagyon tragikusnak. És később is úgy lesz, ahogy elterveztem: egész nap képes vagyok kiegyensúlyozott és pozitív gondolkodású maradni.
Jó volna több ilyen busz vagy még néhány olyan elszánt optimista ember mint amilyen én vagyok... Szerintem kevesebb lenne a szürkeség és a fapofa.
Utolsó kommentek