A naplóírást kisiskolás koromban elkezdtem. Igyekeztem ehhez keményfedelű, kulcsos füzetet beszerezni. Nem voltam rendszeres naplózó, volt, hogy hetekig hanyagoltam az írást. Akkor írtam csak, amikor valami érdekes történt, vagy ha olyan gondolataim voltak, amiket vagy senkivel, vagy csak a legjobb barátnőmmel közöltem.
Most is van naplóm, csak már nem lakattal zárható, de még mindig igényes kivitelezésű, szép kemény fedeles füzet. Felnőtt koromra mindenféle szerepe volt: idézetgyűjtemény, olvasónapló, és természetesen lelki szemetesláda. Sajnálom is, meg nem is, hogy mostanában háttérbe szorult. Tegnap hazafelé félúton kaptam észbe, hogy nincs velem, pedig eddig mindig velem utazott.
Azt nem éppen igaz, hogy a blog vette át a szerepét, mert az első nagy lelkesedésem után rájöttem, hogy mégsem olyan egészséges a nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek elv.
A blogolás szakemberek szerint társadalmi tevékenység, a blogon sírás pedig nem okoz örömet senkinek. Aki szeretné az olvasottságát növelni, ne sírjon! Másrészt pedig az nem probléma, ha az üveghegyen túl, ahol a kurtafarkú malac túr, lacika elolvassa az egyik legszemélyesebb bejegyzésedet. De mi lesz, ha pont a főnököd akad rá? Vagy valaki más, közeli ember? Szerintem ezek az én-blog műfaj legfőbb buktatói.
Mit tegyenek az én-bloggerek? A kétszínűség csúnya dolog, nem hinném, hogy becsületes ember bevállalná. Átvitt értelemben írni már egészségesebb, de ezt talán sokan nem értik. A legegészségesebb talán az arcod egy részét takarni, pl azért, hogy ne égjen le a nyári napsütésben az orrod. Viszont így írni szerintem nehezebb, mint kétértelműen. Egy biztos: nincs tökéletes megoldás. Ami a tökéleteset mégis közelíti: blogoljunk is, meg naplózzunk is! (...de mikor van erre idő???)
Utolsó kommentek