Morzsák

Tegnap megtaláltam a sokadik arcomat.

Úgy érzem, nem tud közvetlenül befolyásolni senki, mert ahhoz túl makacs vagyok. De közvetetten nagyon is, azáltal, hogy gondolatokat ébreszt bennem. Áll valaki mellettem, és velem szemben, aki rávezetett néhány lényeges dologra. Ez kölcsönös. Olyasmi, mint amikor két orvos párhuzamosan gyógyítja egymást.

Azt hiszem, családcentrikus ember vagyok, csak az elmúlt 20 évben erre nem tudtam rájönni. Talán azért, mert valójában nem is éltem családias légkörben, csak látszólag. Ezek után valahogy érthető is volt a szingli-életkép, amire a sulis évek végén és az egyetemen első éves koromban vágytam.

Rokonlátogatóban voltam, de nem a saját rokonaimnál. Megismerkedtem még néhány jófej emberrel. Jó érzés volt a nyitottságuk, így én is könnyen beilleszkedtem a légkörbe. Valamivel hosszabbra sikerült a délutáni kiruccanás, de végig jól éreztem magam, nem éreztem a késztetést, hogy ideje lenne már hazajönni, mert értelmetlenség az egész. Hazafelé kellett egy darabon gyalogolni. Ez pont jó volt arra, hogy megbeszéljünk kettesben néhány lényeges dolgot, ami mostanában bennünk zajlik le.

A szívünkre kell hallgatni, csak valaki vagy valami meg kell szólaltassa, mert ritkán beszédes.