Nem egy lélekmelengető érzés, amikor a szülővárosomban az olyan boltok kilencven százaléka, ami iránt érdeklődést tanúsítok, rövid életű. Futott már a kreatív hobby-bolt (itt az embereket csak a mintaként szolgáló, elkészített dísztárgyak érdekelték volna, az alapanyagok kevésbé), az ajándékbolt jópofa, ízléses dísztárgyakkal, többek közt Erdélyre jellemző, fából készített népies holmikkal, és végül a gyönyörű, nagy könyvesház, tele mindenféle magyar könyvvel. A könyvek között már nyitás után 1-2 hónappal is baljós volt a csend: többször fordult elő, hogy egy órát vagy másfelet töltöttem bent. Ezalatt jó, ha még két ember befutott öt percre, és vásárlás nélkül távozott, pedig nem létezik olyan műfaj, vagy témakör, amiben nem lehetett ott könyvet találni. Kezdem lassan megszokni, hogy az én városom lerázza magáról a kultúrát és egyéb szellemi értékeket, mint kutya a vizet, miután kimászik egy folyóból. De mi a helyzet a ruhás- vagy cipősboltokkal? Nemrég még szépen be lehetett vásárolni otthon. Nem mondom, hogy világmárka-nevek hemzsegtek a szekrényem, de jó minőségű holmiim voltak, szerintem normális áron. Most ha végigmegyek a belvároson, csak 10 RON-os (kb 2-3 euró az aktuális árfolyam szerint) kínai boltokat pocsék ruhákkal, bankokat, vagy mobiltelefonos boltokat látok.
A boltokhoz hasonló a helyzet a kultúrális életben is. És az építkezésben. Néhány XIX. század végi, XX. század eleji házat is leromboltak jó kapcsolatokkal rendelkező vállalkozók, hogy új tömbházakat építhessenek.
Mi is különbözteti meg a várost a falutól mifelénk? Hát, lassan csak a boltok, éttermek és az intézmények mennyisége marad.
Utolsó kommentek